Bene L. Krisztián
2021 Május 21.
A mai versem picit érzékeny témát foglal magába,
de sajnos vagyunk páran akikben ott tátong ez az űr.
Vagyunk páran akik nem így akartak beleszaladni
az időbe, akik családra vágytak,
vagy vágynak, de a sors más utat mutat..
... Egyelőre.... Mert nem szabad feladni!
💞Gyermektelenül💞💞
😓😓😓
Nincsen aki olykor odajönne hozzám, s ölelve mondaná.
Ki néha a szeretet legbecsesebb formáját, csak úgy reám ontaná.
Nincsenek át nem aludt éjszakák, mit egy angyalnak szentelek.
Üres ez a lakás... s a nappalokkal együtt, az éjszakák is csendesek.
Nincsen ki a kis kezével megszorítaná a kezem.
Nincsen aki csillogó szemekkel, várna mikor megérkezem.
S a mellkasomon se pihen meg, egy megfáradt kis lélek.
Nincsen aki hazavárna, s így haza sose érek.
Nincsen kiben csörgedezne, a vérem, és a létem.
Nem úgy alakult sok minden, ahogy azt reméltem.
Nem néznek fel rám, hatalmas szép szemekkel.
Nem altatom el a szívem, szép történetekkel.
Nincsen akit elvihetnék, ahova én nem értem.
Nincsen kinek mesélhetném, hogy mi mindent megéltem.
Nem várnak az iskolába, hogy büszkeséggel teljek.
Csak azt kérdezik "neked miért nincs?"... na erre mit feleljek?
Nem én akartam ezt a sorsot, nem én akartam sírni!
Bárcsak ne kellene ilyen sorokat írni!
Nem én akartam hogy kapjak, gyermektelen létet!
Nem én akartam magamba tátongó ürességet!
Nem én akartam, hogy ne legyen, az akiért éljek!
De erről is kellett már egyszer, hogy őszintén beszéljek.
Hisz nincsen akinek mosolya olyan ritka kincsem.
Mit csak a gyermekünk nyújthat, mert másnak olyan nincsen.
De van nálam egy plüss, aki rád vár amíg lehet.
S itt van bennem egy lélek, ki oltalmazón szeret.
Álmaimban megölellek... bár ott tudnék maradni.
De ha ezt adta az élet, nincs más mint elfogadni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése