***ÜLÖK A PADON***
***
Itt ülök újra a padon,
veled szemben.
Ugyanúgy mint régen,
csak most képzeletben.
Nem történhet másképp,
nem történhet szebben,
most mégis könny fakadt,
a pirosra sírt kék szemedben.
***
Némán nézlek, szótlan…
az emlékeimben szikrázó,
szívszorító meleg napsugárban,
lassan vibrálva úszik
előttem el, mint délibáb e kép.
Lágyan a fülembe kúszik,
rég nem hallott hangod
szirén éneke, oly gyönyörűen szép.
***
Itt ülök újra a padon,
egymagam, teljesen egyedül.
Csiripelnek a madarak,
s egy kóbor tücsök,
szomorú dallamával,
most nekem hegedül.
Szívem húrjain játszik,
bennem szól a dal, mélyen legbelül…
***
Ülök a padon, ráncos kezem
a megőszült hajam simítja,
eközben a Dunán, egy kis hajó
mellettem lassan elhaladva,
kürtjén az elmúlt időket idézve
felkiált, fel az égig régi harsonája.
Újra azt érzem, mint akkor rég,
nem érhet így véget,
eme rövid Földi élet,
még látni fogjuk egymást,
...látni foglak még!
Varjú Zoltán
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése