💕Fahéjas kávé...💕

💕Fahéjas kávé...💕

A férfi belépett a kávézó ajtaján. Nyoma sem volt rajta lehetetlen divatnak, hóbortos frizurának, csupán lezser eleganciának. Körbehordozta a tekintetét a kávézón, a pultoson, a berendezésen. Tekintete semmit sem keresett, de minden részletet megfigyelt, majd elindult egy ablak melletti asztalhoz.

A pincér hozzálépett:

- Szép délutánt. Mit hozhatok önnek?

- Egy kávét kérnék. Azaz nem, várjon csak, van olyan maguknál, hogy fahéjas kávé? Ajánlották...

- Hogyne lenne, a specialitásunk. Máris hozom.

- Köszönöm, és egy rostos gyümölcslét is kérnék, magára bízom.

A férfi ezek után elővette a telefonját, és tényszerűen konstatálta, hogy bőven van még ideje. Várt valakit. Valakit, akit még ezeddig nem várt. Egy nőt. Egy találkozó, amiből bármi is lehet, vagy semmi sem. Így gondolkozott, majd a kihozott kávét kortyolgatva elégedetten csettintett a nyelvével.

A telefonjára tekintett, aztán többször tekintett rá. Az a valaki késett. De ő rendületlenül várt. Azt érezte várnia kell, mert van miért várnia. Néha kitekintett az ablakon, és elgondolkozott a sietős emberi lépteken. Megpihent szeme embereken akik bejöttek, majd kimentek, nézte hogyan találkoznak, vagy válnak el az utcán. Csak ő nem találkozott, még mindig nem. Azzal akire várt. Az ablakon kitekintve meg-megakadt a szeme embereken. A kedélyes szótlansága szomorúságba kezdett váltani. Maga mellé nézett, nézte a téglavörös rózsát, mit annak hozott, akire várt. A percek száguldottak, órákká álltak össze, és felépítették a férfiban a menni kell érzését.

Szólt a pincérnek, hogy kérne egy lapot, mert írni szeretne. Miután megkapta, belső zsebéből szépívű tollát elővéve sorokkal kezdte megtölteni az papír fehérségét. Majd így szólt:

- Pincér, fizetnék...

A lelkiismeretes pincér hozzásietett, tekintetében benne volt az együttérzés, mert pontosan tudta, miért vár a férfi. Azaz kire vár, és miért vár.

- Volna egy további kérésem.

Szólt a férfi, és néhány kérést fogalmazott meg a pincérnek. Majd a levélkét összehajtva a rózsával együtt az asztalra tette. Vette a kabátját, még egy pillantást vetett az ablakon kívüli világra, ahová kilépni készült. Majd vissza az asztalra, mi néhány óráig a remény hona volt neki. Aztán elköszönve kilépett az ajtón.

Nem telt el sok idő, egy fiatal nő lépett be a kávézóba. Majd leült a rózsával otthagyott asztal mellé, és megbűvölten nézte a virágot, és a kis levélkét. A pincér hozzálépett, és így szólt:

- Mit hozhatok önnek hölgyem? Egy fahéjas kávét?

- Honnan tudja, hogy azt akartam?- csodálkozott a nő.

- Az úr mondta, aki ott ült annál az asztalnál. A kávéja ki van fizetve, a virág is, és a levél is az öné. Mindjárt hozom a kávéját.

Ezzel a virágot, és a levélkét is odatette a nő elé.

A nő megbűvölten nézte a virágot, és a levelet is, majd remegő kézzel kinyitotta, és lassan olvasni kezdte:

"Kedves Te...

Sajnálom, hogy nem tudtad legyőzni a félelmeidet. Sajnálom, hogy nem hagytad, hogy segítsek elűzni őket. Sajnálom, hogy nem mertél bejönni az ajtón. Sajnálom, hogy annyira félsz a múlt miatt, hogy megijedtél a jövőtől. Sajnálom, hogy nem vetted fel a telefont, mikor annyiszor hívtalak.

Te ültél ott a padon. Majdnem három órán át, és nem mertél bejönni. Most én azért mentem el, hogy te bejöhess, hogy ezt elolvashasd. Majd nézz ki oda, arra a padra, ahol te ültél. Ott ülök, és rád várok.

Én..."

A nő a levél felétől már a könnyein keresztül olvasott, és mikor ideért döbbent arccal nézett fel és ki. Igen. A férfi ott ült, és őt nézte. Rá várt.

A nő elmosolyodott. A könnyáztatta arcon furcsa táncot járt mosolya. Majd felállva ránézett a pultosra, aki őt nézte, és hangtalanul csak ennyit mondott:

- Menjen már....

A nő életében talán először igazán megkönnyebbülve az ajtó felé iramodott, a könnycseppjei leestek arcáról. Majd kilépett, és elindult a férfi felé, mikor odaért csendben leült mellé.

Nem szóltak, van amikor nem kell, van amikor sokkal beszédesebb, csak ott ülni valaki mellett. Valamiért, és ez a valami a fontos. Majd halkan annyit mondott:

- Sajnálom.

- Én is, hogy sajnáltam volna, ha nem jössz ide.

Majd a férfi a nő felé nyújtotta a kezét, a nő pedig csendesen beletette. Mindketten sóhajtottak. Aztán a férfi azt mondta:

- Van a közelben egy kávézó. Valaki azt mondta, hogy finom benne a fahéjas kávé. De csak félig volt igaza.

- Miért?

- Mert azt kávét együtt kéne meginni, és nem külön. Úgy lehet az igazi... Jössz?

- Megyek.

Aztán csendben felálltak, de egymás kezét el nem engedve elindultak, de nem csak a kávézó felé...

 

💝**Cseresznyefa** 💝

  💝**Cseresznyefa** 💝

"Megint beesteledett. Sötét van, és én nem szeretek sötétben lenni. Főleg nem egyedül. Ma újra nem játszottunk, pedig reggel megígérted, amikor kiraktál a suli előtt a kocsiból. Emlékszel, azt mondtad, ha ügyes leszek, figyelek, nem leszek rossz és nem hozok rossz jegyeket, akkor este játszani fogunk. Mi, együtt. Talán még apa is.

Hét óra volt, amikor kiszálltam reggel a kocsiból. Volt még egy óra, hogy a többiekkel játsszak, mielőtt becsengettek. Már nagyon kezdtünk unatkozni, ezért tartottunk egy futóversenyt a folyosón. Nagyon élveztük, még kiabáltunk is örömünkben, amikor beért a győztes a célba. Sajnos a tanító néni is kiabált, de ő nem örömében. Ő azt kiabálta, hogy azonnal adjuk oda a tájékoztatónkat. Sírnom kellett, és a többiek kinevettek, hogy emiatt sírok. De én azért sírtam, mert te azt mondtad, hogy csak akkor játszol velem, ha jó leszek. Kaptam egy beírást. Nem voltam jó.

Utána már minden órán ezen járt az eszem. Csak úgy kattogott. Aztán nagyot kattant attól is, ahogy a tanító néni rákoppintott a fejemre. Mérgesen nézett rám, és azt hajtogatta, hogy már megint nem figyeltem, és hiába szólított fel, nem folytattam az olvasást. Oda kellett adnom a tájékoztatómat. Kaptam egy feketepontot. Megint sírtam, és megint mindenki kinevetett. Olyan mérges lettem, hogy belerúgtam a padba, mire a tanító néni még mérgesebb lett, mint amilyen én voltam.

Most már biztosan nem játszol velem este. Csak erre tudtam gondolni.

Délután, amikor az udvaron játszottunk, megvertem az egyik osztálytársamat. A Balázst. Mert megint kinevetett amiatt, hogy sírtam. Ezután már nem is kérték el a tájékoztatómat, csak azt mondták: be kell hívatni a szüleit ennek a gyereknek.

Soha többé nem fogsz játszani velem, igaz?

Úgy vártam a négy órát, hogy hazamehessek végre veled. Aztán eszembe jutott, hogy előbb még elviszel a matektanárhoz, akinél ott kell maradnom másfél órát, mert nem kaphatok rossz jegyet. Te addig vásárolni mentél. Bárcsak veled mehettem volna! Hogy felálljak a bevásárlókocsi hátuljára, és halljam a hangodat, ahogy sorolod, hogy mit kell venni. Bárcsak foghattam volna a kezed a pénztárban, amíg vártál, ahelyett, hogy a matekfeladatokat csináltam.

Olyan lassan telt el a másfél óra, hogy már majdnem sírtam. Újra. Csak mert hiányoztál. És mert féltem, hogy mit fogsz mondani, ha odaadom a tájékoztatómat. Már nem is tudom hányadik feketepont a héten. Csak azt tudom, hogy eggyel kevesebb, mint amennyi beírás.

Végre értem jöttél, és annyi mindent mondtam volna, főleg azt, hogy egész nap rád gondoltam és hiányoztál, és szeretlek. De végül nem mondtam semmit, csak bámultam ki a kocsi ablakán, és rettegtem, hogy mi lesz, ha hazaérünk és nekem oda kell adnom a tájékoztatómat.

Aztán nem kellett odaadnom, mert nem jutott eszedbe. Mondtad, hogy menjek a szobámba, ne legyek itt láb alatt, amíg kipakolod a szatyrokat, kiszeded az edényeket a mosogatógépből, kiteregeted a ruhákat, készítesz vacsorát. Pedig én úgy szerettem volna a lábad alatt lenni. Adogatni a mosógépből a zoknikat, hogy ne kelljen mindegyikért lehajolnod. A tányérokat is adogattam volna. Bármit megtettem volna, csak hogy a lábad alatt lehessek. De mivel azt kérted, hogy jöjjek a szobámba, hát bejöttem.

Leültem az ágyamra és végignéztem a polcokon lévő játékaimon. Gondolkoztam, hogy mit csináljak, egyedül. Vannak társasjátékok, nem is kevés! Hotel, Monopoly, Ki nevet a végén, Zingo. Csak olvastam sorba, hogy mik vannak a dobozokra írva. Ezekkel nem tudok egyedül játszani. Csak veled tudnék, vagy apával. De ő még haza se ért. Mit is mondtál a kocsiban? Hogy későn jön, mert ha nem végez el időben, valami ködösbért kell kifizetnie? Nem tudom, mi az, de biztosan nem jó, ha ez miatt ott marad. A legokat már megépítettem milliószor, nincs kedvem újra nekiállni. Könyvek. Nincs kedvem olvasni. Jobb lenne, ha te olvasnál nekem. Ceruzák, filcek, zsírkréta. Minek rajzoljak? Neked szoktam rajzolni. Aztán, miután egy órán keresztül rajzolom, úgy, hogy már megfájdul a szemem és már sajognak az ujjaim is, hogy olyan szépen kiszínezzem, hogy biztosan tetsszen neked, te egy gyors pillantással elintézed, miközben fülig érő szájjal mondod, hogy „gyönyörű”. De szerintem meg se nézed. Nem is láttad rajt a múltkor azt a pici katicát, aki a virágon mászott. Nem láttad a kisfiú kezében a szív alakú lufit, amire az volt írva: szeretlek anya! Nem láttad, hogy még cseresznyéket is rajzoltam a fára, mert annyira szereted a cseresznyét. Megszámoltam, hatvannégy darabot rajzoltam rá, csak neked! A fűszálak közé még csigákat is rajzoltam, nem volt könnyű. Láttad őket?

Aztán utána, amikor este kidobtam a szemetesbe a papírzsebkendőt, amibe kifújtam az orrom, (mert sírtam, amiért nem játszottunk aznap sem), megláttam, hogy összegyűrve bent van a többi szemét között ez a rajz, amire én hatvannégy cseresznyét rajzoltam, meg katicabogarat.

Nincs kedvem rajzolni.

Lehajtom a fejem az íróasztal fölé, a naplóm fölé, és újra sírok. Fiú létemre, megint csak sírok. Lepottyan egy könnycseppem a napló lapjára és szétfolyik rajt. A többit már inkább letörlöm, hogy ne csöppenjen rá.

Aztán mégis érkezik egy újabb. De ez honnan? Hiszen én letöröltem! Az enyém nem lehet.

Hátranézek, és a fejem felett áthajolva anya olvassa a naplómat. Az ő könnye pottyant le az előbb. Aztán újra és újra, csak úgy hullanak a könnyek, hogy teljesen átáztatják a naplóm oldalait.

Most meg miért sír? Megnézte a tájékoztatómat? Vagy felhívta a tanító néni? Vagy mi rosszat csináltam?

Aztán felhúz az asztaltól, és megölel, de úgy, hogy majdnem fáj. De nem érdekel. Én is ölelem őt, nagyon, lehet, hogy őneki is fáj.

– Kincsem, válassz egy társasjátékot, és hozd ki a konyhába. Tudunk ott is játszani, majd megkeverem két dobás között a pörköltet – mosolyog rám, de még mindig sír.

– Ha nincs kedved játszani velem, nem kell, anya. Ne sírj! – mondom neki, mert nem tetszik, hogy ilyen könnyes az arca. – Majd játszok valamit egyedül.

– Nem – nevet a könnyein át. – Hozz egy társast! De valami olyat, amit jó sokáig tart végig játszani – kacsint rám mosolyogva.

És én boldogan viszem a társast, és a konyhában játszunk, és közben anya azt is mondja, hogy most már megesküszik, hogy mindig így fog főzni, hogy közben velem játszik, és megkér rá, hogy majd segítsek neki leszedni a ruhákat, ha megszáradtak. És arra is megkér, hogy rajzoljak neki egy cseresznyefát."

Pelesz Alexandra Cseresznyefa 

 

🌺**A HIT**🌺

  

  🌺**A HIT**🌺

Prof: - Hiszel Istenben?

Diák: - Teljes mértékben, uram.

Prof: - Jó-e Isten?

Diák: - Természetesen.

Prof: - Mindenható-e Isten?

Diák: - Igen.

Prof: - A bátyám rákban halt meg, annak ellenére, hogy imádkozott Istenhez, hogy gyógyítsa meg. Legtöbbünk törekedne arra, hogy segítsen másokon, akik betegek. De Isten nem tette ezt meg. Hogyan lehetne akkor jó Isten? Hmm?

A diák hallgat.

Prof: - Erre nem tudsz választ adni, ugye? Kezdjük elölről, fiatalember. Jó-e Isten?

Diák: - Igen.

Prof: - Jó-e Sátán?

Diák: - Nem.

Prof: - Honnan származik Sátán?

Diák: - Istentől?

Prof: - Így van. Mondd meg nekem, fiam, van-e bűn ebben a világban?

Diák: - Igen.

Prof: - A bűn mindenhol jelen van, nemde?

Diák: - Igen.

Prof: - És Isten teremtett mindent. Így van?

Diák: - Igen.

Prof: - Tehát ki teremtette a bűnt?

A diák nem válaszol.

Prof: - Vannak-e betegségek? Erkölcstelenség? Gyűlölet? Csúfság? Mindezen szörnyű dolgok léteznek ebben a világban, ugye?

Diák: - Igen, uram.

Prof: - Tehát, ki teremtette mindezeket?

A diák nem felel.

Prof: - A tudomány állítása szerint öt érzékünk van, melyekkel felfogjuk és megfigyeljük a dolgokat magunk körül. Mondd meg nekem, fiam! Láttad-e már valaha Istent?

Diák: - Nem, uram.

Prof: - Mondd meg nekünk, hallottad-e már valaha a te Istened?

Diák: - Nem, uram.

Prof: - Érezted-e már valaha a te Istenedet, megízlelted-e a te Istenedet, vagy érezted-e már a te Istened illatát? Különben is, volt-e már valamilyen kézzelfogható tapasztalatod Istenről?

Diák: - Nem uram, attól tartok nem.

Prof: - És mégis hiszel benne?

Diák: - Igen.

Prof: - A tapasztalati, igazolható, bemutatható bizonyítékok alapján a tudomány kijelenti, hogy a te ISTENED nem létezik. Na, erre mit mondasz, fiam?

Diák: - Semmit. Nekem "csak" HITEM van.

Prof: - Igen. A hit. Pontosan ezzel van problémája a tudománynak.

A professzor ezzel befejezettnek tekintette volna a szemléltetést, de a diák nem mozdult.

Diák: - Professzor úr, kérdezhetek valamit?

Prof: - Persze, kérdezz csak.

Diák: - Professzor úr, létezik-e a hő?

Prof: - Igen.

Diák: - És létezik-e a hideg?

Prof: - Igen.

Diák: - Nem, uram, téved! Nem létezik!

Az események ezen fordulatára az előadóterem elcsendesedik.

Diák: - Uram, lehet sok hőnk, még több hőnk, túlhevíthetünk valamit, vagy még annál is jobban felhevíthetjük, lehet kevés hőnk, vagy semennyi hőnk. De nem lesz semmink, amit hidegnek hívnak.

-273 fokkal tudunk nulla alá menni ami a hő nélküli állapotot jelenti, de annál lejjebb nem mehetünk. A hideg nem létezik. A hideg szót a hő nélküli állapot jellemzésére használjuk. A hideget nem tudjuk lemérni. A hő: energia. A hideg nem az ELLENTÉTE a hőnek uram, hanem a HIÁNYA.

Az előadóteremben ekkor már egy gombostű leejtését is meg lehetne hallani.

Diák: - És mi van a sötétséggel, Professzor? Létezik-e a sötétség?

Prof: - Igen. Hogyan beszélhetnénk az éjszakáról, ha nem lenne sötétség?

Diák: - Ismét téved, uram. A sötétség valaminek a hiányát jelzi. Lehet kis fényünk, normális fényünk, nagy erejű fényünk, villanó fényünk, de ha sokáig nincs fény, akkor nincs semmi. S azt hívjuk sötétségnek, így van? De a valóságban a sötétség nem létezik. Ha létezne, még sötétebbé tudnánk tenni a sötétséget, nemde?

Prof: - Tehát, mire akarsz utalni mindezzel, fiatalember?

Diák: - Uram, azt akarom ezzel mondani, hogy a filozófiai eszmefuttatása hibás.

Prof: - Hibás? Meg tudod magyarázni, miért?

Diák: - Uram, ön a kettősségek talaján mozog. Azzal érvel, hogy van az élet, utána pedig a halál, van egy jó Isten és egy rossz Isten. Az Istenről alkotott felfogást végesnek tekinti, mérhető dolognak. Uram, a tudomány még egy gondolatot sem tud megmagyarázni.

Elektromosságot és mágnesességet használ, de sohasem látta egyiket sem, arról nem is szólva, hogy bármelyiket is megértette volna. Ha a HALÁLT az ÉLET ellentéteként vizsgáljuk, akkor tudatlanok vagyunk arról a tényről, hogy a halál nem létezhet különálló dologként. A halál nem az élet ellentéte, hanem annak hiánya! Es most mondja meg nekem, professzor: Ön azt tanítja a diákjainak, hogy a majmoktól származnak, így van?

Prof: - Ha a természetes evolúciós folyamatra célzol, akkor természetesen igen.

Diák: - Látta-e már valaha az evolúciót a saját szemével, uram?

A professzor megrázza a fejét.

Diák: - Mivel eddig még senki sem látta az evolúciós-folyamatot végbemenni, sőt azt sem tudja bizonyítani, hogy ez egy folyamatos történés, azt jelentené mindez, hogy Ön a saját véleményét tanítja, professzor? Akkor ön nem is tudós, hanem prédikátor?

Nagy zajongás támad az osztályban.

Diák: - És csak egy utolsó kérdést engedjen meg, professzor úr. Van-e valaki az osztályban, aki látta már valaha az Ön agyát?

Az osztály nevetésben tör ki.

Diák: - Van-e itt valaki, aki hallotta már a professzor agyát, érezte, megérintette azt, vagy érezte az illatát? - mivel nem érkezik válasz, a diák folytatja.

Diák: - Úgy tűnik, senki sem tette. Tehát, a tapasztalati, állandó, kimutatható bizonyítékok megalapozott szabályai szerint a tudomány kimondja, hogy önnek nincs agya, uram. Ne vegye tiszteletlenségnek, uram, de hogyan adhatunk így bármilyen hitelt az előadásainak?

A teremben síri csend. A professzor a diákot nézi, arca kifürkészhetetlen.

Prof: - Azt hiszem, a hit alapján kell elfogadnod, fiam.

Diák: - Erről van szó, uram! Ember és Isten között is a HIT a kapcsolat. És ez mindennek a mozgatója és éltetője!

.... A diák neve ALBERT EINSTEIN volt😉🌺

 

💖**SZIA ANYA**💖

💖**SZIA ANYA**💖

1. hónap

Szia anya, itt vagyok, a szívem elkezdett dobogni a tiéddel együtt, és ez a ritmus egy csodálatos dolog, nekem altatódal.

2. hónap

Szia anyu, még csak pár cm vagyok, de hallom a hangod, az apáét, a nagyszülőkét. Olyan jó hallani téged, ez boldoggá tesz. Sajnálom, ha néha rosszul érzed magad, még sokat kell nőnöm és helyet kell csinálnom.

3. hónap

Szia anya, mostmár kezdem érteni hogyan működök, mozog a lábam és a kezem. Te még nem érzel engem, mert még kicsi vagyok, de biztosíthatlak, hogy én érezlek, és érzem a szereteted.

4. hónap

Felnövök ugye anya? Már nem okozok neked annyi gondot, és örülök neki, már nem szenvedsz. Sőt, tulajdonképpen segítek, hogy javuljon a hangulatod.

5. hónap

Szia anya, aggódsz értem, ugye? Ne aggódj van két kis kezem, két lábam, két szemem, ami ugyanolyan, mint a tiéd. Van szívem, 20 ujjam és az egyiket mindig szopom. Ma orvoshoz megyek igaz anya? Hamarosan megtudod, hogy fiú vagyok-e vagy lány. Én már tudom, de sajnos nem árulhatom el... Kicsit félős vagyok. De mindig azt mondod, hogy mindegy, mi leszek, a lényeg, hogy jól vagyok! Te egy angyal vagy anya.

6. hónap

Szia anya, most már nagy vagyok, jól szórakozom veled és apával, amikor versenyeztek, hogy ki fogja meg először a kezem.. de okos vagyok és elbújok!

7. hónap

Szia anya, itt kezdek szűkölködni. Fáradt vagy tudom, de türelmes vagy velem, mesélsz a külvilágról, mesélsz a napról és a holdról, esőről és hóról... milyen csodálatos lehet odakint, akkora örömmel beszélsz róla. Néha szomorú a hangod, a rossz dolgok miatt, amik történnek... de én nem fogok félni, ha ott leszel, hogy megvédj, biztonságban érzem magam veled.

8. hónap

Itt vagyok anya! Most lehajtott fejjel, de jól vagyok. Néha helyezkedek, hogy majd kijussak, de még nincs itt az ideje. Azt hiszem még várnom kell... Köszönöm anya amit csinálsz, a teherért, amit cipelsz, a dagadásért, amit viselsz... A szereteted felém nagy, több, mint amit érzek.

9. hónap

Szia anya, itt vagyok, nagyon közel vagyok, izgatott vagyok! Anya, tudod, hogy alig várom, hogy lássalak, alig várom, hogy átöleljelek és köszönetet mondhassak, köszönöm ezt a kilenc együtt töltött hónapot, szív a szívben, vérben.. köszönöm anya.

Anya, ott vagy? Hallasz engem? Bújok és remélem, hogy nem bántalak, érzem a fájdalmad, de jobban a szereteted irántam.

Anya, most itt sírok, mert megszülettem, mert itt vagy nekem te és sírok, hogy köszönetet mondjak neked ezért az életért! 💓

 

💗Orvosi szempontból nincs remény...💗

💗Orvosi szempontból nincs remény...💗

A lány 17 éves volt. Télen a barátnőivel síelni ment a hegyekbe, és ott olyan szerencsétlenül esett, hogy úgy vitték le hordágyon a völgybe. Ilyesmi gyakran megtörténik a hegyekben. A lány nem törte el sem a kezét, sem a lábát, mozdulni mégsem tudott többé. Először az esés közben bekövetkezett sokk hatására gondoltak, de később megállapították: hátgerincének néhány csigolyája úgy összezúzódott, hogy minden kis mozdulás óriási fájdalmat jelentett a számára

Az eset reménytelennek tűnt. Megoperálni nem lehetett. A lány 2 évig feküdt nyakig gipszben. Csak a fejét mozdíthatta kissé.

Édesanyja vasárnaponként vonattal utazott lányához a kórházba. Útközben elnézte a kirándulók örömet sugárzó arcát, és azon gondolkodott, mit is mond majd szerencsétlen lányának. Befejező szavai minden látogatáskor ezek voltak:

- Kislányom légy bátor. Egy napon meggyógyulsz!

- Soha többé nem leszek én egészséges, mama... Felelte a lány.

Anyja erőltetve mosolygott, és biztatta:

- Dehogynem, az orvosok megígérték nekem....

Két év múlt el és a lány még nem gyógyult fel. Amikor betegtársai egymás után elhagyták a kórházat, elköszöntek tőle és ezt mondogatták:

- Te is itt hagyod egyszer a kórházat! Hinned kell ebben!

Az anyja pedig hozzátette:

- Gyermekem, higgy magadban, higgy a gyógyulásodban!

- Igen... igen... de hogyan...

A kórház otthonná tud változni. Ha valaki két évet tölt benne, elveszti reményét, hogy valaha is elhagyja. A lány már az ablakon sem tudott kinézni, azt is másoknak kellett megmondani:

- Már rügyeznek az orgonák. Pár nap múlva ki is virágoznak!

Máskor meg ezt:

- Milyen gyönyörűen nyílnak a rózsák a kertben!

A lány nagyon sok virágot kapott. A látogatók megrendültek a fiatal lány szerencsétlenségén és néhány szál virágot helyeztek ágyára minden alkalommal. A lány hálásan mosolygott. Mégis akkor örült a legjobban, amikor valaki szappant vitt neki ajándékba. Akkor a betegápoló nővér azzal mosdatta minden reggel és este. Ha a fejét megfordította, a párnáján érezte a levendula erős illatát, és közben a gyermekkoráról ábrándozott, amint szülőfaluja domboldalán virágot gyűjtögetett.

A nővér a lány körül foglalatoskodott, mert látogatónap volt, vasárnap.

- Nővér, megérkezett már az édesanyám? - kérdezte a lány.

- Igen, lent van és beszélget az orvossal.

- Az orvossal? Miért?

- Nem tudom.

Amikor a lány édesanyja a szobába lépett, arca szinte át volt szellemülve.

- Gyermekem! - mondta, és örömet mutatva ölelte át a gipsztömeget, amely a lányát körülvette.

- Gyermekem, gyermekem! - mondogatta, és könnyek árasztották el az arcát.

- Te sírsz, mama?

- Örömömben! Éppen most beszéltem az orvossal. Azt mondja, hogy néhány hónap múlva felkelhetsz. Csak erős akaratod legyen, és meggyógyulsz!

- Orvosi szempontból nincs többé remény - közölte valójában az orvos. Tegnap újra megvizsgáltuk a lányát. Ami a legrosszabb, teljesen elvesztette a reményét és átadta magát szerencsétlenségének. Mit csináljunk? Csodák sajnos nem léteznek...

Két emelet választotta el leánya szobáját a folyosótól, ahol az orvossal beszélgettek

Két szörnyű emelet. Az anya lassan, nehézkesen haladt felfelé a lépcsőkön. Azon gondolkodott mit is tegyen. Hogyan segíthetne gyermekén, hogy visszanyerje bizalmát, reményét, még ha sohasem gyógyulhat is meg.

Amikor gyermeke ágyára ült, minden tisztázódott előtte. Észrevette leánya arcán a hitetlenkedést: szemmel láthatólag nem hitt az orvossal való beszélgetés meséjében.

- Mama kérlek ne mondj hazugságokat!

- Miért hazudnék? - mondta csodálkozva az anya, és hangja másként rezgett, mint szokott. Jövő vasárnap majd meglátod, bebizonyítom, hogy hamarosan meggyógyulsz!

- Bebizonyítod? Hogyan?

- Hozok neked valamit, amit még a megbetegedésed előtt kívántál.

Amikor az anya hazautazott, otthon átkutatta az egész házat, összetörte az agyagmalacot, de nem sok pénzt tudott összeszedni. Minden héten el kellett mennie a kórházba, és nem mehetett üres kézzel, a csekély nyugdíjból pedig nem sokat takaríthatott meg. Gondolkozott. Azután levette jegygyűrűjét és megsimogatta. Akkor határozottan felállt és elment az ékszerészhez.

- Asszonyom, nagyon vékony - mondta az ékszerész

- Igen tudom, éveken át hordtam.

Az ékszerész leszámolta a pénzt. És az anya olyasvalamit vásárolt, ami lánya számára a legszükségtelenebb a világon: egy gyönyörű új kerékpárt. Amilyet a lánya mindig is kívánt.

És megint eljött a vasárnap. Az anya a kórház bejáratánál állt kimelegedve, kicsit kócosan. Hozta magával a csillogó új kerékpárt..

- Kerékpár, mama! - nyitotta tágra szemét a lánya a csodálkozástól. Te komolyan hiszed, hogy fel fogok kelni? Hát mégis igaz, amit az orvos mondott? Meggyógyulok mama, Ó milyen boldog vagyok!

A csoda elkezdődött. Amit nem tudott elérni az orvostudomány, azt véghezvitte egy csillogó kerékpár. Nyolc hét múlva a lány először hagyta el az ágyát. Milyenek voltak azok az első lépések...!

Ma már minden nehézség nélkül kerékpározik, azon a kerékpáron, amit édesanyja, maga is reménytelenségbe esve, utolsó pénzéből vásárolt...

Igen, így történt. Azóta az anya éjszakánként különleges mosollyal merül álomba, és arra gondol elmerengve, hogy "Ugye megbocsájtják nekem az égiek, hogy én magam sem hittem a dologban..."