**AZ UTOLSÓ FALEVÉL**

Hideg, nyirkos őszi szél fújt. Az udvaron álló fák levelei százával, kavarogva hullottak alá, megadva magukat sorsuknak, miután a fa megvonta tőlük az életet adó nedvet. E nélkül színük is megváltozott. Haláltusájukban a színpaletta összes lehetséges árnyalatát vették fel, mely a kívülálló megfigyelőnek csodaszép őszi színeket varázsolt, a bíborvöröstől, a narancssárgáig, a fakuló zöldtől a rozsdabarnáig. A nap vigasztalásként, lemenő sugaraival bearanyozta ezt a csodaszép, csalóka képet, álcázva azt a szenvedést, amit az elmúlás okoz. A lehullott lomb, puha szőnyegként feküdt a földön, várva a telet, hogy majd hótakaró alá bújva örök álomra szenderüljön, álom, amelyikből nincsen ébredés, csak enyészet. Ez olyan, mint egy színjáték, ahol a színpad, a rendező, a díszletek, mind marad, csak új szereplők, új levelek jönnek minden tavasszal, hogy aztán a jól betanult szerepet, ősszel újra eljátsszák. A fa, emlékükre minden évben egy új évgyűrűt helyezett el a törzsén, így követni lehetett, hány generációt nevelt, majd engedett útjára.
Ahogy teltek a napok, mind kevesebb, majd egy levél sem maradt a csupaszodó ágakon, amelyek szerteágazó karjaikat nyújtogatták valami elérhetetlen felé. A kép bizarr, és lehangoló volt.
De lám, ott fent az egyik ág aljánál, maradt még egy levél, parányi kis szárvégével görcsösen kapaszkodva ahhoz a helyhez ahol ő született. Maradni akart, meg volt győződve róla, hogy kibírja a telet, dacolva a viharos szelekkel, és a fagyos hidegekkel. Nem, nem engedi el az ágat, bármi történjen. De a tél jött, és ő már teljesen márványos sötétbarnává változott, megdermedt, finom erecskéi csonttá fagytak, azonban az ágat csak nem engedte el.
 A tavasz eljövetelével, újra kellet kezdeni az életet. A fák új leveleket bontottak, a megduzzadt rügyek szinte robbanásszerűen fakadtak ki. A levegő telítve volt, vággyal, élettel, érezni lehetet a megújulást.  A tavaszi szél, a falevelekkel játszott, melyek gyermeki örömmel vettek részt ebben a játékban, könnyedén, leheletfinoman mozogva, hol átengedték, hol eltakarták a napsugarat. A fűszálak végén, mint valami briliáns csillogott a hajnali harmatcsepp, hogy aztán a napsugaraktól megijedve lefussanak a fűszálon elbújva ezek alá.
A mi levelünket egyre több fiatal levél vette körül, meg-megérintették, csodálták, hogy milyen ismeretlen, milyen nagy, és menyire más a színe, mint az övék.  Játékukra nem reagált, hiába incselkedtek vele. Egy ilyen játék alkalmával, egy kicsit erősebb lökés, amibe még a szél is besegített okozta a szörnyű balesetet. A levél lehullt. A kis levelek, hiába néztek kétségbeesetten utána, nincsen visszaút. A levél nem érzett semmit, mert már rég elszállt belőle a élet, halott volt. Mintha az időjárás is érezte volna, itt most valami igazán végzetes történt, hirtelen beborult, erős szél kerekedett, és a falevelet nagy erővel sodorta el messze a fa alól. Felkapta, majd vitte, kerteken, udvarokon keresztül, mind, távolabb, és távolabb…
Egy nő talált rá, a küszöb előtt hevert, felvette, és elindult a szemetes edény fele. Már nyújtotta a kezét, hogy eldobja, amikor ránézett a levélre, és meggondolta magát. Furcsa érzése támadt, mintha érezte volna, ez nem egy közönséges levél.  Megsajnálta, honnan került ide ez a levél, hisz az udvarukon nincsenek fák. Bevitte, majd egy kis habozás után, beletette az imakönyvébe.

💝💝💝💝💝💝💝💝💝💝

Aranyosi Ervin:
** Utolsó levél**

Őszi levél bágyadtan leng a fán.
Kapaszkodik, maradna még talán.
Az elmúlás sápadt képére ül,
ereje fogy, s hitében elmerül.
Mert nem hiszi, hogy véget ért a nyár,
és nem hiszi: – neki csak ennyi jár.
Maradna még, – az elmúlástól fél.
Kapaszkodik az utolsó levél.
Hiszi: Ő nem, csak egy a sok közül,
kinek a sors ezt hagyta örökül.
Neki a földön annyi dolga van!
– Aki elmegy, az mind boldogtalan!
Mert Ő bizony még őrzi ezt a fát,
mert nélküle szegényebb a világ.
Őrzi a fényt, lelkében a napot,
az életet, mit egykor megkapott.
Az élete, mint szép film úgy pereg,
és újra él gyönyörű perceket.
Rügy bontó tavaszt úgy idézi fel,
mint születést, ha jött az égi jel.
Majd jött a nyár, lángoló szerelem.
virág is nyílt az apró levelen.
Gyümölcse érett, leszedték róla már,
elárvult lelke a megváltóra vár.
Eljött az ősz, a színe megfakult,
sok társa már réges-régen lehullt.
Kapaszkodik, – soha nem adja fel,
ígéret kell, hogy új tavasz jön el,
s ő visszatér, s megújul teste tán,
rügyként születő levél lesz e fán.
Fülébe súgja ígéretét a szél,
és földre hull az utolsó levél.