2019. március 27., szerda

**A három fa legendája**

(Norvég mese)

Hol volt. hol nem volt, volt egyszer hegycsúcs. ahol három
kis fácska állt és arról álmodozott, mi lesz majd belőle, ha megnő.
Az első fácska vágyakozva nézett fel a csillagokra,
amelyek úgy szikráztak fölötte, akár a gyémánt. „
Szeretnék kincsesláda lenni!” kiáltott fel. „Beborítva
arannyal és telve gyönyörű drágakövekkel. Én leszek a
legcsodálatosabb kincsesláda az egész világon!”
A második tekintetével követte a kis patakot, ami szokott
útján csörgedezett a tenger felé. „Jó volna büszke hajónak lenni”
– sóhajtotta – „átszelni a viharos tengert, hatalmas királyokat
vinni egyik parttól a másikig! Belőlem lesz a legerősebb
tengerjáró az óceánokon!”
A harmadik kicsi fa lenézett a völgybe. Férfiak és nők
sietősen tették a dolgukat a forgalmas kisvárosban.
„Én egyáltalán nem akarok elmozdulni erről a helyről”
– mondta. „Szeretnék olyan magasra nőni, hogy amikor
az emberek megállnak, hogy megnézzenek, felemeljék
tekintetüket az ég felé és Istenre gondoljanak.
Én leszek a legmagasabb fa a Földön!”
Múltak az évek. Eső jött és sütött a nap s a három kis
fa nagyra és magasra nőtt.
Egy szép napon három favágó ballagott fel a hegyoldalon.
Egyikőjük megpillantotta az első fát és azt mondta:
„Csodálatos ez a fa! Éppen erre van szükségem.”
És a fa eldőlt a fényesen csillogó fejsze csapásai alatt.
„Most lesz belőlem az a szép kincsesláda” – gondolta
a fa – „csodás kincseket kapok majd.”
A másik favágó a második fát szemelte ki. „Ez a fa erős.
Pontosan ilyen kell nekem.” És eldőlt a második fa is a
fejsze ütéseire. „Végre átszelem a tengert!” – gondolta.
„Büszke hajó leszek, királyoknak való!”
A harmadik fa úgy érezte. hogy egy pillanatra a szíve is
megáll, amikor az utolsó favágó ránézett. Ott állt egyenesen
és magasan, büszkén mutatva az égre. De a favágó nem
nézett fel oda. „Nekem bármelyik fa megteszi” – mormogta.
Az első fa egy asztaloshoz került. De az öreg asztalos nem
gondolt kincsesládára. Gyakorlott kezei alól egy jászol került ki.
A szép fa nem gyémánttal és drágakövekkel lett tele, hanem
fűrészporral és szénával az éhes állatok számára.
A második fa mosolygott, amikor a favágó elvitte a hajóépítőhöz.
De nem valami nagy és erős tengerjáró hajó készült belőle,
hanem a fűrészelés és kalapácsolás után egy egyszerű
halászbárka állt a víz partján. Mivel túl kicsi és gyenge volt
ahhoz, hogy tengerre szálljanak vele, ezért egy tavon hajóztak
rajta egyik parttól a másikig. Minden nap átható halbűz töltötte
be és lassan beivódott a hajó deszkáiba, gerendáiba.
A harmadik nagyon meglepődik, amikor a favágó gerendákra
hasította és otthagyta egy farakásban. „Soha nem akartam
más lenni, csak állni a hegytetőn és Isten felé mutatni.”
Sok-sok nap telt el és sok-sok éjszaka. A három fa már
majdnem elfelejtette egykori álmát.
De egy éjjel egy fénylő csillag gyúlt ki éppen afölött az
istálló fölött, amelyikben a jászol állt. Vándorok érkeztek és
egy fiatal nő fektette gyermekét a jászol puha szalmájára.
„Bárcsak jobb helyet készíthetnék néki!” – sóhajtott fel a férfi,
aki mellette volt. Az anya megszorította a kezét és mosolygott.
A csillag rásütött a fényes és erős fára. „Ez a jászol a legjobb
hely neki” – mondta a asszony. És az első fa rájött, hogy most
nála van a világ legnagyobb kincse.
Évek múltán egy este fáradt utasok szálltak fel a halászhajóra.
Egyikük azonnal elaludt, ahogy a hajó kifutott a tóra. Éjjel hirtelen
feltámadt a szél és a víz fölött hatalmas vihar kerekedett.
A hajó hánykódott az óriási hullámok tetején. Tudta, hogy
nem elég erős ahhoz, hogy az utasokat ilyen nagy szélben
és esőben épségben a partra vigye. Ekkor felébredt a fáradt
vándor. Felállt, kinyújtotta karját és annyit mondott: „Csend!”
– és a vihar elült. Olyan gyorsan, mint ahogy kezdődött. A második
fa tudta, hogy a leghatalmasabb király volt ott azon az éjszakán.
Egy péntek reggel előhúzták az utolsó fából készült gerendákat
is a rég elfelejtett rakásból. Összeácsolták, majd egy tomboló
és gúnyolódó tömegen hurcolták keresztül. Megborzongott, amikor
néhány katona egy ember kezeit szögezte gerendáihoz.
Rútnak és kegyetlennek érezte magát. De vasárnap reggel,
amikor a Nap sugaraival fellármázta a levegőt és a Földről az
öröm áradt, tudta a harmadik fa, hogy Isten szeretete mindent
megváltoztatott.
Ez tette gyönyörűvé az első fát.
Ettől lett erős a második.
És ha valaki valamikor a harmadik fára gondolt,
annak Istenre kellett gondolnia.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése