**A három fa legendája**

(Norvég mese)

Hol volt. hol nem volt, volt egyszer hegycsúcs. ahol három

kis fácska állt és arról álmodozott, mi lesz majd belőle, ha megnő.
Az első fácska vágyakozva nézett fel a csillagokra,

amelyek úgy szikráztak fölötte, akár a gyémánt. „

Szeretnék kincsesláda lenni!” kiáltott fel. „Beborítva

arannyal és telve gyönyörű drágakövekkel. Én leszek a

legcsodálatosabb kincsesláda az egész világon!”
A második tekintetével követte a kis patakot, ami szokott

útján csörgedezett a tenger felé. „Jó volna büszke hajónak lenni”

– sóhajtotta – „átszelni a viharos tengert, hatalmas királyokat

vinni egyik parttól a másikig! Belőlem lesz a legerősebb

tengerjáró az óceánokon!”
A harmadik kicsi fa lenézett a völgybe. Férfiak és nők

sietősen tették a dolgukat a forgalmas kisvárosban.

„Én egyáltalán nem akarok elmozdulni erről a helyről”

– mondta. „Szeretnék olyan magasra nőni, hogy amikor

az emberek megállnak, hogy megnézzenek, felemeljék

tekintetüket az ég felé és Istenre gondoljanak.

Én leszek a legmagasabb fa a Földön!”
Múltak az évek. Eső jött és sütött a nap s a három kis

fa nagyra és magasra nőtt.
Egy szép napon három favágó ballagott fel a hegyoldalon.

Egyikőjük megpillantotta az első fát és azt mondta:

„Csodálatos ez a fa! Éppen erre van szükségem.”

És a fa eldőlt a fényesen csillogó fejsze csapásai alatt.

„Most lesz belőlem az a szép kincsesláda” – gondolta

a fa – „csodás kincseket kapok majd.”
A másik favágó a második fát szemelte ki. „Ez a fa erős.

Pontosan ilyen kell nekem.” És eldőlt a második fa is a

fejsze ütéseire. „Végre átszelem a tengert!” – gondolta.

„Büszke hajó leszek, királyoknak való!”
A harmadik fa úgy érezte. hogy egy pillanatra a szíve is

megáll, amikor az utolsó favágó ránézett. Ott állt egyenesen

és magasan, büszkén mutatva az égre. De a favágó nem

nézett fel oda. „Nekem bármelyik fa megteszi” – mormogta.
Az első fa egy asztaloshoz került. De az öreg asztalos nem

gondolt kincsesládára. Gyakorlott kezei alól egy jászol került ki.

A szép fa nem gyémánttal és drágakövekkel lett tele, hanem

fűrészporral és szénával az éhes állatok számára.
A második fa mosolygott, amikor a favágó elvitte a hajóépítőhöz.

De nem valami nagy és erős tengerjáró hajó készült belőle,

hanem a fűrészelés és kalapácsolás után egy egyszerű

halászbárka állt a víz partján. Mivel túl kicsi és gyenge volt

ahhoz, hogy tengerre szálljanak vele, ezért egy tavon hajóztak

rajta egyik parttól a másikig. Minden nap átható halbűz töltötte

be és lassan beivódott a hajó deszkáiba, gerendáiba.
A harmadik nagyon meglepődik, amikor a favágó gerendákra

hasította és otthagyta egy farakásban. „Soha nem akartam

más lenni, csak állni a hegytetőn és Isten felé mutatni.”
Sok-sok nap telt el és sok-sok éjszaka. A három fa már

majdnem elfelejtette egykori álmát.
De egy éjjel egy fénylő csillag gyúlt ki éppen afölött az

istálló fölött, amelyikben a jászol állt. Vándorok érkeztek és

egy fiatal nő fektette gyermekét a jászol puha szalmájára.

„Bárcsak jobb helyet készíthetnék néki!” – sóhajtott fel a férfi,

aki mellette volt. Az anya megszorította a kezét és mosolygott.

A csillag rásütött a fényes és erős fára. „Ez a jászol a legjobb

hely neki” – mondta a asszony. És az első fa rájött, hogy most

nála van a világ legnagyobb kincse.
Évek múltán egy este fáradt utasok szálltak fel a halászhajóra.

Egyikük azonnal elaludt, ahogy a hajó kifutott a tóra. Éjjel hirtelen

feltámadt a szél és a víz fölött hatalmas vihar kerekedett.

A hajó hánykódott az óriási hullámok tetején. Tudta, hogy

nem elég erős ahhoz, hogy az utasokat ilyen nagy szélben

és esőben épségben a partra vigye. Ekkor felébredt a fáradt

vándor. Felállt, kinyújtotta karját és annyit mondott: „Csend!”

– és a vihar elült. Olyan gyorsan, mint ahogy kezdődött. A második

fa tudta, hogy a leghatalmasabb király volt ott azon az éjszakán.
Egy péntek reggel előhúzták az utolsó fából készült gerendákat

is a rég elfelejtett rakásból. Összeácsolták, majd egy tomboló

és gúnyolódó tömegen hurcolták keresztül. Megborzongott, amikor

néhány katona egy ember kezeit szögezte gerendáihoz.

Rútnak és kegyetlennek érezte magát. De vasárnap reggel,

amikor a Nap sugaraival fellármázta a levegőt és a Földről az

öröm áradt, tudta a harmadik fa, hogy Isten szeretete mindent

megváltoztatott.
Ez tette gyönyörűvé az első fát.
Ettől lett erős a második.
És ha valaki valamikor a harmadik fára gondolt,

annak Istenre kellett gondolnia.

a három fa.pps - Google Drive