2018. január 16., kedd
A tárgyalás ....
A Sirokkó - Illaberek mérkőzésen történt, hogy az egyik szurkoló kezet emelt a játékvezetőre. A tettest annak rendje és módja szerint előállították. Az ügy sima volt és egyszerű, majdhogynem érdektelen.
És akkor elkezdődött a tárgyalás!
- A vádlott álljon fel! Neve?
- Bíró vagyok, kérem...
- És hol van a vádlott?
- Hogyhogy hol van, drága bíró úr? Hát én vagyok! Bár nem szívesen...
- Nézze, kérem. Az imént azt mondta, hogy maga a bíró. Tehát ön kapta azt a két megrendítő pofont.
- Méghogy én? Nahát, nem azért, de az a fickó még nem született meg. Egyébként sem lennék bíró semmi pénzért!
- Az Isten szerelmére, hát nem éppen most állította, hogy ön bíró?
- Ja, vagy úgy! A nevem Bíró, tisztelettel. Bíró Levente. Most mondja, hogy összehozott bennünket a sors. Ön is bíró, én is Bíró vagyok.
- Én Lakatos vagyok! - harsogott ingerülten a bíró. - Foglalkozása?
- Lakatos!- nyögte kissé félénken a vádlott, és érezte, hogy ez súlyosbító körülmény. Nem csalódott.
- Ember! - kezdett parázslani a bíró. - Maga ugrat engem?
- Ugyan, dehogy, kérem. Nekem már az apám is lakatos volt, a nagyapám is...
- Nem fogja elhinni, de nekem is!!!...Na, hol is hagytuk abba...Szóval ön is lakatos.
- Kissé már keverni tetszik a dolgokat. Csak én vagyok lakatos. A Lakatos úr bíró,ugyebár. És igaz, hogy én Bíró vagyok, de azért nem vagyok bíró, hanem lakatos.
A bíró hosszú kortyokkal ivott, hogy időt nyerjen.
- Ön tehát Bíró Levente, lakatos. Megy ez, mint a karikacsapás, nem igaz?
A további adatok felvétele, ha lehet, még ennél is gyorsabban ment. Mindössze a munkahely megnevezésének kapcsán éleződött ki ismét a helyzet.
- A sirokkói járásbíróságon dolgozom - mondta gyanútlanul a vádlott.
A bíró talpra szökkent.
- Egyszer már eljutottunk odáig, hogy ön nem bíró!
- Már hogyne volnék Bíró? - kezdett fortyogni a vádlott is.- Bíró Levente vagyok. Lakatos.
- Akkor mit keres a bíróságon?!
- A kilincseket javítom. Tudniillik, mint említettem, lakatos vagyok. De nem úgy, mint ön. Mert ön bíró. Annak ellenére, hogy Lakatos.
A bíró a gyomrára szorította a kezét, és különböző tablettákat készített elő.
- Lépjünk tovább! - suttogta rimánkodva. - Mondja el részletesen, hogyan történt a dolog.
- A Mesterrel néztük együtt a meccset. Kollégám a műhelyből...
- Szóval a főnöke is ott volt.
- A főnököm utálja a focit. A Mester volt ott.
- Megőrülök!!! Egy lakatos műhelyben tudtommal a főnököt hívják mesternek!
- Egy pillanat. Nálunk a főnököt Manónak hívják. Akit Mesternek hívnak, az ipari tanuló. Mester Géza, tetszik érteni?
- Nem értem, de nem is érdekel. Tovább!
- Ezt mondta a bíró is! Pedig bármire megesküszöm, hogy 11-es volt!
- Ne kezdje, barátom, ne kezdje. Egyszer már tisztáztuk, hogy maga a Bíró.
- Most a játékvezetőről beszélek, Allahnál fényesebb orcájú bíró úr! Ez a bíró nem Bíró, hanem Levente.
A bíró hörgő hangokat hallatott.
- A Levente is maga! Jaj, a gyomrom! Bíró Levente!!!
- Ez tagadhatatlan. Az a bíró azonban nem Bíró, mint ahogy a bíró úr sem Bíró, hanem Lakatos. Ettől eltekintve az a bíró Levente. Levente Konrád. Nincs ennél egyszerűbb dolog ezen a kerek világon. Mert például én Bíró is vagyok, meg lakatos is, mégse vagyok se Lakatos, se bíró...
-...A játékvezető tehát továbbot intett.
- Pontosan. Még most is megrezdül a fejem, ha erre az esetre gondolok. A Pereces hatalmas dobása egészen a tizenhatoson belülre szállt. Ez annyira meglepte a Dobót, hogy kézzel ért a labdához. Tisztán láttam!
- Nem értem!...Nem értem!...- siránkozott a bíró. - Hogy jön ahhoz a pereces, hogy ő dobja be a labdát? Másrészt mi abban a feltűnő, ha a dobó játékos kézzel ér a labdához? Hát mivel érjen hozzá, könyörgöm, mivel...?!
- Csak sorjában...csak sorjában. Először is mi kifogása van a Pereces ellen? Az ellenfél térfeléről mindig ő végzi a bedobásokat. Mint említettem, hatalmas dobása van.
- Remek!... És hová teszi közben a pereceket?
- A pereceket? - csuklott fel a vádlott. - Vagy úgy!.. Nos, amikor azt mondom, hogy Pereces, akkor egyáltalán nem a lelátón péksüteményt áruló fickóra gondolok, de nem ám! Hanem Pereces Tónira, a Sirokkó bal hátvédjére. Aki a lelátón perecet árul, az nem a Pereces. Azt a manó tudja, hogy hívják!
- Szóval az ön főnöke tudja, hogy ki a pereces?
- Kapaszkodjon meg a csengettyűjében, bíró úr. Nem tudja.
A bíró lenyelte a tablettákat, és még hosszabban ivott.
- De hiszen most mondta, hogy a Manó tudja. Az ön főnöke. Aki egyébként nem azonos a Mesterrel, mert az viszont ipari tanuló. Na, mit szól, hogy figyelek...?
- Ennyit a perecesrõl! - mondta szomorúan a vádlott. - Felőlem lehet Németh is, Juhász is...
- Nem lehet! - csapott le diadalmasan a bíró. - A német juhász egy kutyafajta. Na, könnyítsen a lelkén, barátom. Láthatja, hogy sok mindent tudunk...
- Látom...azt látom. De azt is láttam, hogy a Dobó kézzel ért a labdához!
- Mivel a bedobást kézzel végzik el. Ennyit még én is tudok, noha nem vagyok bíró! Illetve bíró vagyok, a mindenségit!
- Ami a Dobót illeti, az nem a Pereces, aki a bedobást elvégezte; aki viszont nem pereces, hanem bal hátvéd, hanem Dobó István, az Illaberek közép hátvédje. Foglalkozására nézve...
- Tudom. Várkapitány.
- Nem egészen. Csapatkapitány.
- Elég!... Szóval kézzel ért a labdához. És akkor mit tett ön?
- Természetesen ordítani kezdtem."Mester!" - ordítottam. - "Maga nálam még inas sem lehetne!"
A bíró elhatározta, hogy további keresztkérdéseket tesz fel, bár egy kicsit már kaparta az asztalt.
- Először: miért ordította szegény Mesternek, aki maga mellett ült, hogy ő még inas sem lehetne magánál, amikor ő inas magánál? Másodszor: mit tehet szegény Mester arról, hogy a bíró nem adta meg a 11-est?
- Bíró úr!... Adjon tíz évet, de ne kínozzon tovább! Én a bírónak ordítottam, hogy mester!
- Pedig ő Levente!
- Én vagyok a Levente!
- De maga nem bíró!
- De Bíró is vagyok!
- Ön lakatos!
- Maga a Lakatos!
A bíró tébolyultan megrázta a csengőt.
- Orvost!... Van orvos a teremben?
- Suszter vagyok! - lépett oda egy úr a hallgatóság soraiból.; Valami baj van?
- Kerítsen egy orvost, barátom! -szólt segítő készen a vádlott. - A bíró úr, úgy látszik, rosszul lett.
- De kérem, én orvos vagyok!
- Akkor meg mit suszterezik itt?
- Már velem is kezdik?... Dr. Suszter Árpád vagyok. Elmeszakértő, szerencsére.
- A tárgyalást berekesztem!- nyögte fáradtan a bíró. - Délután folytatjuk!
Az orvos néhány injekcióval helyre pofozta a küzdő feleket, úgyhogy délután megkezdődhetett a játékvezető kihallgatása.
- Kérem, Bíró Levente vádlott azt állítja, hogy ön nem sípolt, amikor kellett volna.
- Zavaros helyzet volt. Én mindenesetre kinéztem a Síposra, hogy int-e? A Sípos nem intett. Tehát nem sípoltam.
- A bíró ebben a pillanatban kezdett papír repülőket hajtogatni az aktákból.
- Hát nem magánál volt a síp? - kérdezte, de máshol járt.
- A síp nálam volt. A Síposnál zászló van. A Sípos csak inthet, mert ő a partjelző. Világos? Na, és akkor a Bíró úr elkezdett ordítani...
- Én...? - tért vissza a valóságba a bíró. - Méghogy én...?
- Természetesen a vádlott. Erre én félbeszakítottam a játékot, és hozzájuk léptem, hogy csendre intsem őket. Azonban nekem estek, és...
- Kérem, én a Mesternek akartam lekenni egy atyait - pattant fel a vádlott, de elhajolt. Ily módon történhetett, hogy a bíró sporttársat illettem a tenyeremmel.
- Megpofozta önt a Bíró, vagy sem? - kérdezte a bírótól a bíró.
- Kérem, engem azon a délutánon többen is megpofoztak. Hogy a Bíró úr is köztük volt-e...
- Én...? - sikoltozott hisztérikusan a bíró. - Méghogy én...?
- Ön tudtommal Lakatos.
- Én vagyok a lakatos! - mondta vicsorítva Bíró úr. - És Bíró is vagyok! És Levente is!
- Nono! - intette a játékvezető a vádlottat. - Én vagyok a bíró. És a Levente is. Levente Konrád.
- Elég!!! - üvöltött a bíró. - Máglyára velük! Én vagyok a bíró!
- Én!
- Én!
A verekedőket csak nagyon nehezen lehetett szétválasztani. Közben több rendőr is megsebesült. És a végén csakugyan nehéz lett volna megmondani, hogy melyikük a bíró, a lakatos vagy a játékvezető. Ezt még a Suszter sem tudta hamarjában. Pedig ő orvos volt...
2018. január 4., csütörtök
Miért van az ember szíve rejtve ?.....
"Egyszer történt, mikor még az emberek kívül hordták a szívüket, mint a legbecsesebb díszüket, hogy egy kisfiú ücsörgött a parányi tó partján. Kezeit teletömködte mindenféle kaviccsal, Azután egyesével a Hullámzó víztükörre vetette őket, egyre messzebb és messzebb. A kavicsok lágy csobbanással merültek el - újból és újból.
- Miért búsulsz Funo? - Egy Kisgyerek ijedten fordította figyelmét a mögé lopódzott alakra, de ijedelme rögvest alább hagyott, mikor a vén remete barázdált vonásaira ismert. Miért is érezte volna tőle, hisz bár Hányszor meglátogatta, Halerum mindig kedvesen, minden földi jóval kínálta.
- Elhagytam a szívem. - Pityeregte, és bánatában újabb kövecske suhant a Toba.
- A szíved? - Csodálkozott a vén Halerum.
- Igen - azt! - Hüppögte. - Elveszítettem, pedig úgy vigyáztam rá, mint a szemem fényére! - Könnycseppet Törölt ki a szeme sarkaiból. A remete lehuppant mellé botját letámasztva és kedvesen rámosolygott. Kezeit összekulcsolta sa feltündöklő fényáradatban. Funo szeme nagyra kerekedett el. Nem tartott sokáig a varázslat, de akár órákig is elnézte volna a varázsló kezeit. És mikor Azok széttárultak - lám a fiú csodás szíve ragyogott fel benne.
- Megtaláltad! - Kiáltott fel boldogan, és átölelte a remetét. - Szeretlek Halerum! Ezt rá is vésem! Csupa nagy betűkkel! Add, ide kérlek! Ezen túl a legjobban látható helyen fogom hordani, hogy lássák, milyen jó vagy!
Funo vidámsága felhőket szétoszlató sugárként villant fel.
- Tudod mit? - Töprengett a remete. - Hadd válasszam meg én a helyét.
- Rendben. - Egyezett bele Funo. Halerum elmosolyodott és a parányi Szivecske, mint Egyetlen fénypont felemelkedett a tenyeréből - és a fiú mellkasa felé haladt. Funo leplezetlen boldogsággal, Csillogó szemekkel bámult közeledő szíve után, hogy mennyire szép helye is lesz ott, ám Amikor az eltűnt mellkasában, elpityeredett.
- Hééé! De ott nem látja senki sem! Hogyan fogják megtudni az emberek, hogy mennyire szeretlek? - Értetlenkedett.
- Figyelj rám Funo. - Az öreg megérintette a könnyes arcot és elmosolyodott. - Nem kell, hogy tudja a világ, mennyire szeretsz. Elég, ha te tudod és az, akit a szívedbe zársz. Mondd el bátran annak, akit belevésel: Szeretlek! Így már nem fogod elveszíteni sosem, mert benned él tovább - és ezt már nem veheti el senki sem.
Funo eltöprengett a remete válaszán, majd az utolsó kavicsot is eldobta és vidáman felugrott.
- Köszönöm Halerum! - Nagy puszit nyomott az öreg vénséges arcára, majd egy pillangót meglátva utána futott. Halerum pedig csak bámult a Távolodó gyermek után és mosolygott - majd egyszer megérti.
Azóta szív nem hordatik kívül, csak a csendes melyben vésődnek fel rá a nevek - újból és újból. "
(ismeretlen szerző) Folyóiratcikk
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)